Nem akarom túlzásba vinni a napi bejegyzések számát, de mivel elég rendszertelenül lesznek új írások, ezért akár a mai nap is dúskálhat karakterekben.

Az aktuális, vagyis sajnálattal aktuális dolog az egymással szembeni figyelmetlenség. Mivel nem mondhatok magaménak fél évszázados tapasztalatot, ezért nem tudok arra nyilatkozni milyen volt rég, de hogy most nem ilyennek kellene lennie az biztos.

Munkámból kifolyólag mezőberényi személyemet áthelyeztem pár éve ideiglenesen Budapestre és amit tapasztaltam kiábrándító. Vidéken is romlott a helyzet, de ott szerencsére még elviselhető szinten van a modortalanság, illetlenség, udvariatlanság, bunkóság.

Furcsa kettősséget érzek a Spar nagylegényei és az ész nélkül szavazó birkák között. Ki is fejteném ezt. Minden bizonnyal minden országban és majd minden városban van a "tülekedő" embertípusból (talán Japánt kivéve), aki úgy gondolja neki alanyi jogon jár az a tizenöt másodperc amit így megspórol. Félredobja kultúrált énjét és egy előemberi szintre süllyed, majd átgázol a prédának tekintett gyengébb akaratú embereken. Ha ellenállásba ütközik, akkor elkerekedett szemmel és döbbenten pillant fel, elvégre hogy volt oly botor ifjú, vagy leány, ki eme népi prémium útját állni két lábbal is merészelte?

Tehát eme véglény legázolja a jól leszigetelt feszültséget még kis mértékben sem vezető egyéneket pillanatnyi örömökért. Itt előretör, lerohanja az ellenséges pénztáros türelmében betonkemény lövészárkát és bejelenti, hogy márpedig ő itten és mostan vásárlási szándékkal jött és jól figyeljen mindenki, mert üt ám, de hirtelen. No ezek a tobzódó emberpéldányok sajnálatos módon amikor valóban szükség lenne kerületi rinocéroszokra, akkor gyanúsan csöndben vannak.

Nem szavazok, mert értelmetlennek találom a kisebbik rosszat választani. Minden kormánynak voltak jó és rossz döntései, de összességében egyik sem ér egy lyukas ereszcsatornát se. Királypárti vagyok, de erről majd egy másik bejegyzés szól.

Visszatérve a sötét mivoltukban egyféle anti-alexandriai világítótoronyként tündöklő szellemi gigászokhoz, no ők minden alkalommal szavaznak különösebb értelem nélkül. Figyeljük meg, hogy ha netalán a kormány megdőlne és a nép átvenné a hatalmat, akkor eme rinocéroszok otthon tompa tekintetű bionikus porfogóként pillantanának a képernyőre és döbbenten kérdeznék: na oszt akkor most nyitva lesz a pláza vasárnap?

Eme remekbeszabott közérti adoniszok és da Vinci műremekeit megszégyenítő kerületi hetérák az államot egy olyan ernyőnek tekintik, ami hiába lyukas, hiába törött, hiába szakadt, koszos, folyton a fejük fölé tartják, még akkor is, ha nem esik az eső, mert "hátha mához egy hónapra elered". Eme elemi egyedek eszement erdeje sajnos máshol is előfordul. Úgy tekintenek magukra, mintha a fizikai létben a puszta valójuk protekcióval teremtődött volna. Ez érthetetlen számomra.  Azért sem értem, mert magyar ember így nem szabad, hogy viselkedjen. Ezek az egyedek a jövevényszavak hús-vér szinonímái, vagy úgy is mondhatom: hozott anyag.   Nincs az az égi hatalom, ami magyarnak teremtette volna őket. A magyar nép nagy és dicső, a híre messzire szállt, ne tapossuk a sárba ilyen emberek miatt. Ne csatlakozzunk hozzájuk, de ne is hagyjuk hogy ők diadalmaskodjanak. Sokan vélik úgy, hogy ha harcolunk velük, akkor lesüllyedünk az ő szintjükre. No ez elég nagy birka hozzáállás. Nem veszekedni és vitázni kell velük, mert az pusztán kidobott szó és elvesztett pillanat, hanem acélkeményem eléállni és kijelenteni: eddig és nem tovább. Ha elég magyar ember teszi ezt, akkor talán ezek a gránitszobrok szellemi teljesítményével vetekedő tv huszárok is magukba szállnának és talán előtörne belőlük valami rejtett magyarság. Én bizakodó vagyok, szerintem megváltozhatnak, csak ki kell jelölni nekik a határokat.

Palotai János: Késő bánat

Kiket szeretsz, s akik szeretnek,
ha megbántanak, megsebeznek,
ne haragudj rájuk,
csak tárd ki a szíved!

Ó, egymást hányszor félreértjük,
szeretteinket sokadszor sértjük,
bár mi is vérzünk e sebben,
nekik fáj még élesebben.

De szükségünk be nem vallja,
agyunk büszke, néha balga!
Bocsáss meg, és légy őszinte,
szíved legott más lesz szinte.

Ha letörölted a keserűség
fájdalmas könnyeit,
bocsáss meg!
Hidd el, enyhedre válik.

Oly hirtelen jöhet halálunk,
s ha egymástól haraggal válunk,
nincs már újra holnap,
a sírnál késő a bánat!