Egy érdekes dolgot figyeltem meg korábbi munkahelyemen, amit úgy gondoltam megosztok az olvasókkal, hátha nem hallottak ilyesmiről.
Nagy szerencse és kiváltság ért korábban, hogy kilenc hónapon át a Budapesti Japán Iskolában dolgozhattam. Szerettem és élveztem minden napot amit ott töltöttem a gyerekekkel, de sajnos a csalódásra méltó fizetés miatt muszáj volt felmondanom. Nem a japánoknak köszönhető ez, hanem az engem alkalmazó magyar cég "érdeme" volt.
Büszkén és megható körülmények közepette távoztam olyan emlékekkel, amit egy életre magammal viszek, ezért itt is köszönöm nekik újra a velük töltött időt.
Azon dologban is nagy szerencse ért, hogy összehasonlíthattam egy japán és egy magyar általános iskola diákjait, oktatási, nevelési rendszerüket és a csemeték fejlődését.
Szerintem nem mondok meglepőt, ha azt mondom a kezdeti hasonlóság után fényévekre eltávolodtak oktatási minőségükben japán barátaink.
Először talán kezdjük azzal, hogy a japán gyermekek imádnak iskolába járni. A tanáraik törődnek velük, közvetlenek, leállnak játszani és szeretik őket, de egy pillanat alatt váltanak, ha fegyelmezni kell. Ez így számomra az oktatás fellegvára. A gyerekek az órán játékokat készítenek, melynek során megtanulják az elektromosság, gravitáció etc. fogalmait és hatásait. A játékokat pedig sokszor órán kiviszik és játszanak velük. Úgynevezett osztályzás sincs, tehát megbukni is elég nehéz dolog náluk. Százalékolás van, amit félév végén a szülők megtekintenek és a "kinek van jobb gyereke" játékot játszák ezzel. (Ez nálunk is megvan, elvégre minden szülő a saját gyerekét szeretné a legsikeresebbnek és legkiválóbbnak. Ez így természetes.)
A szünetekben a gyerekek udvariasak egymással és ha azt látják valaki közülük egyedül maradt, akkor odamennek hozzá játszani. Számomra ez döbbenetes volt. Ezt nem a tanárok oktatják nekik, hanem érzékelik, hogy ez így helyes. Sokszor az embereknek a fegyelmezett japánok képe él, akik acélos tekintettel néznek a semmibe. Na ez alig-alig van meg a japán gyerekeknél. Mondjuk úgy, hogy gyerekként még nem kell minden szabályt betartaniuk, elevenek lehetnek, kiélhetik magukat, majd pedig amikor felnőttek lesznek, akkor önként vállalják a felelősség terhét. Nincs olyan, hogy a jegyei alapján veszik fel a gyerekeket a gimibe, mivel nincs jegyük sem. Felvételi teszteket kell írniuk, hogy minél jobb iskolába kerüljenek be. Bár a tanárok segítik őket, de minden gyereknek önmagának kell tanulnia és önmaga előtt bizonyítania, hogy bekerüljön az általa választott gimnáziumba és elinduljon a leendő szakmája felé.
Rengeteg ünnepségük és szünetük van. Számtalan szabadnap, kirándulás, egyéb. Ugyanakkor van úgy, hogy egy héten hat napot van iskola, de akkor sincs panasz, mivel mindenki imádja az iskolát.
Mutat valamit a tiszteletből, hogy minden reggel az igazgató köszönti egyessével a gyerekeket és a szülőket, ha épp ők hozták a gyerekeket és mellette az épp aktuális napi tanár áll. Én szintén így köszöntöttem őket minden reggel és bevallom ez volt a nap egyik legjobb része. Látni a gyerekeket, hogy szaladnak felénk boldogan és utána az iskolába.
A legfurcsább és legtiszteletreméltóbb szokásuk a napi takarítás volt. MInden hétköznap (kivéve csütörtököt) napközben takarításra került sor. Az elsős diáktól a tanárokon keresztül az igazgatóig mindenki takarít körülbelül egy negyed órát. Itt ne tessék sima porolásra gondolni, hanem a piszoártól kezdve a tantermeken keresztül minden takarítva van. Én szintén takarítottam, méghozzá fogkefével a padlócsempét. Hihetetlen, de ezt is örömmel csinálják, mert apró koruk óta azt látják, hogy a felnőttek is mosolyogva velük súrolna és sepernek, úgy gondolják ez így helyes. Takarítás után rövid beszéd, melynek során dícséretet kapnak és kiemelnek egy-egy különösen lelkesen takarító gyerkőcöt. Ezt a mentalitást pedig hazaviszik és később az életben kamatoztatják.
Hihetetlen, de minden működik ebben az oktatási rendszerben. A gyermekek önmaguktól jönnek rá a felelősség fontosságára és a társadalomban betöltött szerepükre. Csak megmutatják nekik az irányt, de nekik kell végigmenni rajta.
Természetesen ez se tökéletes, itt is vannak hibák. Elég sok magyar gyermek az agresszivitását kiélte a japánokon, mivel azok testvéri szeretettel tekintettek rájuk és nemhogy nem viszonozoták az ütéseket, még egy rossz szó se hagyta el a szájukat. A mai liberális magyar nevelés a szakadék felé halad így. A gyermekeknek úgy hagynak teret, hogy nem húzzák meg a határokat. Nincs tisztelete a tanároknak és szeretetük sincs. Mármint a gyermekek nem úgy viszonyulnak hozzájuk, ahogy kellene. Ez nem a gyermekek és nem a tanárok hibája. Ez az oktatási rendszeré. A magyar viszonyokat gyökerestől kellene átszabni és minél hamarabb, hogy a jótékony hatás is minél hamarabb jelentkezzen. A japán példa tökéletes lenne, pusztán néhol módosítanánk a magyar változatra. A nyugati és keleti kultúrális ellentét amit sokszor hangoztatnak és összeférhetetlenség azért is butaság, mert az itt felnövő gyerekek átvesznek magyar tulajdonságokat, ahogy a japánban felnövő magyarok is. A két világ képes lenne együtt létezni és egyként működni, erre példa is van a vegyes házasságban élő szülők gyermekeire. Rendelkeznek a japán tisztelettel és alázattal, de szívük magyar és lobog benne a magyarságtudat.
